3.

Kedves Olvasóim!

Tudom, hogy sokáig kellett várni erre a fejezetre de csak sikerült megírni. 

Remélem tetszeni fog.

Pippa

Kinyílt az ajtó. Unottan néztem az inasra, aki kisegített a kocsiból. Valahogy nem voltam ma formában. A vásárlást se élveztem annyira, pedig az máskor mindig feldobott. Fáradtan néztem körbe a hotel halljában, csak a szokásos emberek a szokásos dolgaikat végezték. Valami tényleg nem volt rendben velem. Máskor kicsattanok az energiától, s a boldogságtól most még se tudott semmi feldobni. A lift felé sétáltam miközben alaposabban körbe néztem. A hall egy hatalmas kör alakú kupolás épület, ahol a középső teret egy kerek oszlopsor választja el, - az oldalfolyosótól. Szerettem ezt a termet, hatalmas volt, tágas és világos. Ráadásul itt mindig olyan érdekes emberekkel lehetett összetalálkozni. Az egész világról jöttek szállodavendégek, így elég sokszínű volt. Ha csak pár percre ültem le egy fotelbe, vigyorogva álltam fel. Olyan szituációk alakultak ki néha, hogy alig bírtam ki nevetés nélkül. Most mégse volt semmi kedvem leheveredni. A lift felé menet tettem még egy kört az oldalfolyosón. A recepciós nagy bánatára. Az a nő rühellt engem. Nem mintha rászolgáltam volna. Csak megmondtam neki , amit gondoltam arról, ahogy a munkáját végzi. Az egyik márványoszlop mellett álltam meg végül, s neki dőltem. Figyeltem a be- és kihaladó embereket. Csupa átlagos arc. Semmi különleges. Már épp vissza akartam fordulni volna a kocsihoz, amikor, csilingelt a lift. Egy vörös hajú srác szállt ki belőle. Egy pillanatra megtorpantam. ’Lehet, hogy ő az? De az nem lehet. Hisz még 3 nap van addig. De ez ő. Semmi kétség.’ S ekkor minden rossz kedvem elszállt. A szokásos vigyorral a számon indultam meg felé.

…

Csendben sétált mellettem. Én is csendben voltam. Mit is mondhattam volna. Veszekedni nem akartam. Azt megtette helyettem az igazgató is. Egyébként se értem volna vele célt.  Meg szerettem volna szólalni, nyomasztott a csend. Vagy talán a helyzet. Olyan volt mintha egy hatalmas, nagy súlyt dobtak volna hirtelen a vállamra. Váratlanul ért, fájt, s nem tudtam mit kezdeni vele. Miután az igazgató telefonált, lélekszakadva rohantam az iskolába. Ahol aztán szembesítettek a ténnyel, hogy az én egyetlen kisöcsém bántalmazott egy alsóbb éves diákot. Sose hittem volna, hogy egyszer ilyet fog tenni. Egyszer engem is bántottak a középiskolában. Évet kellett halasztanom emiatt. Gyűlöltem a bántalmazásnak még csak a gondolatát is. Zsebre dugott kézzel sétált mellettem. Csendben. Ez nagyon idegesített. Nem a csend. Hanem a zsebre dugott keze. Annyira flegmának tűnt. Mintha meg se bánta volna.

 - Mi történt? Miért csináltad?

Nem bírtam végül a csendet s megkérdeztem tőle.

 - Az igazgató már elmondta egyszer - válaszolt a földet pásztázva.

 - De én az igazat szeretném tudni, nem azt, amit az igazgató igaznak gondol - türelmetlenül mondtam, hittem benne, hogy van valami racionális magyarázat erre.

 - Az igazat?

Elmélázva nézett fel az égre.

 - Az igazság az, hogy rettentően gyökérül viselkedett az a gyerek, s egyszerűen nem akart leszállni rólunk. Mondtuk neki, hogy hagyjon minket békén, nem hagyott. Ezért Takashi félre lökte. Erre gyerek neki ugrott Takashinak, ezek után próbáltuk leszedni Takashiról nem sok sikerrel. Ekkor jött az a nyomorult tanár.

 Megálltam, ő tovább sétált egyenesen. Az iskolai egyenruhája volt rajta. Egy fejjel volt alacsonyabb nálam. Most mégis, sokkal idősebbnek nézett ki a koránál, ahogy ment kihúzott háttal előre, tovább. S ekkor jöttem rá. Nem bánta meg azt, amit tett. Sőt újra megtette volna.

 - Joo Mi! Állj meg!  

Kiáltottam hirtelen utána. Megállt, s hitetlenkedve fordult felém.

 - Miért? Mit szeretnél? Fáradt vagyok, menjünk haza.   

 - Nekem még négykor van, egy találkozom, velem szeretnél jönni, vagy haza mennél?

 Végül nem azt mondtam, amit szerettem volna.

 - Haza megyek.

 S azzal el is indult. 11 éves volt, de mintha egy 16 éves ember állt volna előttem. Tévedtem, mikor azt hittem, hogy a szüleink halála nem hagyott benne mély sebeket. Még egy darabog álltam, s elgondolkodva bámultam a tovatűnő alakját. Aztán hátat fordítottam, s mentem a magam dolgára.

…

 - Csak nem a híres Ed Sheeran-hez van szerencsém?

Megállt bennem az ütő. Csak egy pillanatra szerettem volna kiszabadulni, abból a fullasztó szobából. S máris felismernek. Pedig nem is vagyok annyira híres. Nem néztem a hang irányába, próbáltam elkerülni a nagyobb feltűnést.

 - Már megint! Nem tudom ki az az ember, de kérem, ne keverjen vele össze.

Nem válaszolt azonnal. Tudtam, hogy ezzel össze tudom zavarni. Már pár embert sikerült ezzel a szöveggel leráznom, igaz a többségnél nem jött be.

 - Oh, akkor elnézést a zavará….

Nem tudta befejezni a mondatot, mert ekkor hirtelen az aula bejáratánál egy japán férfi kezdett el üvölteni japánul. S bár nem értettem, elég furcsa volt a jelenet, mivel térden állva kapaszkodott az én idegenvezetőmbe. Aki elég hevesen próbálta a kezét kiszabadítani a srácéból, miközben hevesen hajlongott a kifelé haladó vendégek előtt. Valamit válaszolt neki, mire a srác még hangosabban kezdett el üvölteni. Ekkor már szánalmasnak tűnt leginkább a jelenet. Valószínűleg, most szakított a sráccal. Azt hiszem nincs mit tenni, segítenem kell neki.

…

- Li Sa! Szeretlek! Gyere hozzám!

Annyira kínos volt az egész. Miért nem értette meg soha? Már olyan sokszor elmondtam neki, szépen is és csúnyán is. Nem szeretnék tőle semmit se, még akkor is, ha nagyon hízelgő, hogy bár ismeri a családi helyzetemet, mégis el akar venni. De én nem érzek iránta semmit se. S tudom, hogy itt ez nem szokott gondot jelenteni. De nekem az. Annyira kínos volt. Próbáltam valahogy lerázni a kezét, de nem sikerült, közben meg egyre inkább rosszalló pillantásokat küldtek felénk.

 - Elnézést - mondtam a mellettünk elhaladó embereknek.

  - Kérlek, fejezd ezt be. Már annyiszor megbeszéltük…. Ekkor hirtelen egy kar ölelte át a derekamat.

 - Mit szeretnél a barátnőmtől? - ezt a hangot ismertem. S nem ígért semmi jót se. Hitetlenül néztem az engem átkaroló Ed-re.

 - Barátnőre? - ekkor odahajolt a fülemhez.

 - Nem tudom, miért nyilvánosan kell szakítani, de bízz bennem, így lehet a leggyorsabban lerázni egy kellemetlen alakot.

S azzal oda fordult feltápászkodó Sano-hoz.

 - Én… barátja… neki - tagolta a szavakat.

 - Barát - ismételte még egyszer, majd hozzám fordult.

 - Hogy van a barát japánul?

Én még mindig hitetlenül néztem rá, mikor Sano is ránézett.

 - Barát?

Ekkor kaptam csak észhez, s leráztam Ed kezét a derekamról.

 - Ez egy tévedés, ő csak egy ismerősöm. Viszont ez nem változtat azon a tényen, amit már isten tudja, mióta ismételgetek neked. Nem megyek hozzád, s bár hízelgő a felajánlás, nem szeretlek, sose szeretettelek. Kérlek, fogadd ezt el, s ne gyere ide többet.

Próbáltam minél határozottabb lenni.

 - Akkor ő nem a barátod?

Hitetlenkedve néztem rá.

 - Most komolyan abból, amit az előbb mondtam, csak ennyit fogtál fel?

 - Mivel ez volt a lényeg, ezért csak ennyit, a többi nem fontos. Most viszont jobb lesz ha megyek, holnap találkozunk.

S azzal ott is hagyott minket. Hitetlenkedve fogtam a fejemet.

 - Na, ez könnyen ment.

Ed csak ennyit mondott. Hirtelen elfogott a düh. ’

 - Ezt mégis, hogy képzelted? Ha felismert volna, tudod milyen pletykák keletkezhettek volna? Miért jöttél ki a szo…

Ekkor elakadt a szavam. Mivel alig két méterre ott állt ő. S a jelek szerint az egész jelenetet végig nézte.

…

Nem bírtam ki nevetés nélkül. Pedig dühösnek kellett volna lennem. De egyszerűen nem tudtam az lenni, vicces egy helyzet volt. Még nem adtam ki magam senki barátjának, de amint látszik, bevált. Ez még használható módszer lehet. Nem igazán figyeltem oda, hogy miért mérgelődik Lisa, csak nevettem. Míg el nem hallgatott, és falfehér nem lett. Mögöttem bámult valamit. Mikor megfordultam egy nő állt ott.

 - Tudtam, hogy te vagy az Ed - ezek szerint a nő az előbbi incidensben szereplő hang tulajdonosa volt - De mit keresel itt Japánban? Nem csak szerdán kéne érkezned? Minden esetre örülök, hogy sikerült összefutnunk. Nagy rajongód vagyok. Szólj, s bármikor körbevezetlek itt Tokióban - iszonyat gyorsan beszélt, alig értettem, amit elhadart.

Kicsit megijedtem tőle, a fanatikus rajongóimra emlékeztetett. Bár nem külsőleg. Nagyon elegáns volt. S szép, hosszú barna haja össze volt fogva.

 - Sajnálom, de nekem már van egy idegen vezetőm - azzal karon ragadtam Li Sat, és kicsit előrébb toltam.

 - Szia Hollie.

Meglepődtem néztem a falfehér arcú lányra mellettem.

 - Ti ismeritek egymást?

 - Oh, az most nem fontos!

Olyan lazán mondta ezt a Hollie-nak nevezett lány, mégis mintha lett volna egy kis él a hangjában, bár lehet, hogy csak beleképzeltem.

 - A fontos az az, hogy senki se mondta el nekem, hogy ma érkezel, erről még beszélni fogok papával.

Ekkor Lisa egy kicsit kihúzta magát.

 - Hollie, kérlek, ezt tartsd titokban. Ed most még inkognitóba van itt. A hivatalos információk szerint csak szerdán érkezik, addig ezt szeretnénk titokban tartani.

S amint befejezte meg ragadott és a karomnál fogva elkezdett a lift felé ráncigálni.

 - Ha megbocsátasz, most felviszem a szobájába, ha meg szeretnéd látogatni, csak nyugodtan.

Azzal be is záródott a lift ajtó. Lisa meg hirtelen leült a földre.

 - Hé, minden rendben?

A fejét a lába közé tette.

 - Persze, csak adj egy percet.

Én kényelmetlenül álltam mellette

 - Adnék én, csak tudod, a mellettünk állók elég fura szemekkel méregetnek…

Erre hihetetlen gyorsasággal pattant fel.

 - Elnézést.

Nem értettem mit mond, de azt hiszem, valami bocsánatféleség lehet.

 - Ki volt ez a lány? Kicsit ijesztő volt.

Mikor végre visszatért a szín az arcába megkérdeztem tőle.

 - Senki, csak egy ismerős.

Ahogy ezeket a szavakat mondta, mintha újra lesápadt volna.