Kedves Olvasóim!
Tudom, hogy sokáig kellett várni erre a fejezetre de csak sikerült megírni.
Remélem tetszeni fog.
Pippa
Kinyílt
az ajtó. Unottan néztem az inasra, aki kisegített a kocsiból. Valahogy nem
voltam ma formában. A vásárlást se élveztem annyira, pedig az máskor mindig
feldobott. Fáradtan néztem körbe a hotel halljában, csak a szokásos emberek a
szokásos dolgaikat végezték. Valami tényleg nem volt rendben velem. Máskor
kicsattanok az energiától, s a boldogságtól most még se tudott semmi feldobni. A lift felé sétáltam miközben alaposabban körbe néztem. A hall egy hatalmas kör alakú kupolás
épület, ahol a középső teret egy kerek oszlopsor
választja el, - az oldalfolyosótól. Szerettem ezt a termet, hatalmas volt, tágas és világos. Ráadásul itt mindig olyan érdekes
emberekkel lehetett összetalálkozni. Az egész világról jöttek szállodavendégek,
így elég sokszínű volt. Ha csak pár percre ültem le egy fotelbe, vigyorogva álltam fel. Olyan szituációk alakultak ki
néha, hogy alig bírtam ki nevetés nélkül. Most mégse volt semmi kedvem
leheveredni. A lift felé menet tettem még egy kört az oldalfolyosón. A
recepciós nagy bánatára. Az a nő rühellt engem. Nem mintha rászolgáltam volna.
Csak megmondtam neki , amit gondoltam arról, ahogy a munkáját végzi. Az egyik márványoszlop
mellett álltam meg végül, s neki dőltem. Figyeltem a be- és kihaladó embereket.
Csupa átlagos arc. Semmi különleges. Már épp vissza akartam fordulni volna a
kocsihoz, amikor,
csilingelt a lift. Egy vörös hajú srác szállt ki belőle. Egy pillanatra
megtorpantam. ’Lehet, hogy ő az? De az
nem lehet. Hisz még 3 nap van addig. De ez ő. Semmi kétség.’ S ekkor minden
rossz kedvem elszállt. A szokásos vigyorral a számon indultam meg felé.
…
Csendben sétált mellettem. Én is csendben
voltam. Mit is mondhattam volna. Veszekedni nem akartam. Azt megtette helyettem
az igazgató is. Egyébként se értem volna vele célt. Meg szerettem volna szólalni, nyomasztott a
csend. Vagy talán a helyzet. Olyan volt mintha egy hatalmas, nagy súlyt dobtak
volna hirtelen a vállamra. Váratlanul ért, fájt, s nem tudtam mit kezdeni vele.
Miután az igazgató telefonált, lélekszakadva rohantam az iskolába. Ahol aztán
szembesítettek a ténnyel, hogy az én egyetlen kisöcsém bántalmazott egy alsóbb
éves diákot. Sose hittem volna, hogy egyszer ilyet fog tenni. Egyszer engem is
bántottak a középiskolában. Évet kellett halasztanom emiatt. Gyűlöltem a
bántalmazásnak még csak a gondolatát is. Zsebre dugott kézzel sétált mellettem.
Csendben. Ez nagyon idegesített. Nem a csend. Hanem a zsebre dugott keze.
Annyira flegmának tűnt. Mintha meg se bánta volna.
- Mi
történt? Miért csináltad?
Nem
bírtam végül a csendet s megkérdeztem tőle.
- Az igazgató
már elmondta egyszer - válaszolt a földet pásztázva.
- De én
az igazat szeretném tudni, nem azt, amit az igazgató igaznak gondol - türelmetlenül
mondtam, hittem benne, hogy van valami racionális magyarázat erre.
- Az
igazat?
Elmélázva
nézett fel az égre.
- Az
igazság az, hogy rettentően gyökérül viselkedett az a gyerek, s egyszerűen nem
akart leszállni rólunk. Mondtuk neki, hogy hagyjon minket békén, nem hagyott.
Ezért Takashi félre lökte. Erre gyerek neki ugrott Takashinak, ezek után próbáltuk
leszedni Takashiról nem sok sikerrel. Ekkor jött az a nyomorult tanár.
Megálltam, ő tovább sétált egyenesen. Az
iskolai egyenruhája volt rajta. Egy fejjel volt alacsonyabb nálam. Most mégis,
sokkal idősebbnek nézett ki a koránál, ahogy ment kihúzott háttal előre,
tovább. S ekkor jöttem rá. Nem bánta meg azt, amit tett. Sőt újra megtette
volna.
- Joo Mi! Állj meg!
Kiáltottam hirtelen utána. Megállt, s
hitetlenkedve fordult felém.
- Miért? Mit szeretnél? Fáradt vagyok, menjünk
haza.
- Nekem még négykor van, egy találkozom, velem
szeretnél jönni, vagy haza mennél?
Végül nem azt mondtam, amit szerettem
volna.
- Haza megyek.
S
azzal el is indult. 11 éves volt, de mintha egy
16 éves ember állt volna előttem. Tévedtem,
mikor azt hittem, hogy a szüleink halála nem hagyott benne mély sebeket. Még
egy darabog álltam, s elgondolkodva bámultam a tovatűnő
alakját. Aztán hátat fordítottam, s mentem a magam dolgára.
…
- Csak
nem a híres Ed Sheeran-hez van szerencsém?
Megállt bennem az ütő. Csak egy
pillanatra szerettem volna kiszabadulni, abból a fullasztó szobából. S máris
felismernek. Pedig nem is vagyok annyira híres. Nem néztem a hang irányába, próbáltam
elkerülni a nagyobb feltűnést.
- Már
megint! Nem tudom ki az az ember, de kérem, ne keverjen vele össze.
Nem válaszolt azonnal. Tudtam, hogy ezzel
össze tudom zavarni. Már pár embert sikerült ezzel a szöveggel leráznom, igaz a
többségnél nem jött be.
-
Oh, akkor elnézést a zavará….
Nem tudta befejezni a mondatot, mert
ekkor hirtelen az aula bejáratánál egy japán férfi kezdett el üvölteni japánul.
S bár nem értettem, elég furcsa volt a jelenet,
mivel térden állva kapaszkodott az én idegenvezetőmbe. Aki elég hevesen próbálta
a kezét kiszabadítani a srácéból, miközben hevesen hajlongott a kifelé haladó
vendégek előtt. Valamit válaszolt neki, mire a srác még hangosabban kezdett el
üvölteni. Ekkor már szánalmasnak tűnt leginkább a jelenet. Valószínűleg, most
szakított a sráccal. Azt hiszem nincs mit tenni, segítenem kell neki.
…
-
Li Sa! Szeretlek! Gyere hozzám!
Annyira
kínos volt az egész. Miért nem értette meg soha? Már olyan sokszor elmondtam
neki, szépen is és csúnyán is. Nem szeretnék tőle semmit se, még akkor is, ha
nagyon hízelgő, hogy bár ismeri a családi helyzetemet, mégis el akar venni. De
én nem érzek iránta semmit se. S tudom, hogy itt ez nem szokott gondot
jelenteni. De nekem az. Annyira kínos volt. Próbáltam valahogy lerázni a kezét,
de nem sikerült, közben meg egyre inkább rosszalló pillantásokat küldtek felénk.
- Elnézést - mondtam a mellettünk elhaladó
embereknek.
- Kérlek,
fejezd ezt be. Már annyiszor megbeszéltük…. Ekkor hirtelen egy kar
ölelte át a derekamat.
- Mit szeretnél a barátnőmtől? - ezt a hangot
ismertem. S nem ígért semmi jót se. Hitetlenül néztem az engem átkaroló Ed-re.
- Barátnőre? - ekkor odahajolt a fülemhez.
- Nem tudom, miért nyilvánosan kell szakítani,
de bízz bennem, így lehet a leggyorsabban lerázni egy kellemetlen alakot.
S
azzal oda fordult feltápászkodó Sano-hoz.
- Én… barátja… neki - tagolta a szavakat.
- Barát - ismételte még egyszer, majd hozzám
fordult.
- Hogy van a barát japánul?
Én
még mindig hitetlenül néztem rá, mikor Sano is ránézett.
- Barát?
Ekkor
kaptam csak észhez, s leráztam Ed kezét a derekamról.
- Ez egy
tévedés, ő csak egy ismerősöm. Viszont ez nem változtat azon a tényen, amit már
isten tudja, mióta ismételgetek neked. Nem megyek hozzád, s bár hízelgő a
felajánlás, nem szeretlek, sose szeretettelek. Kérlek, fogadd ezt el, s ne
gyere ide többet.
Próbáltam
minél határozottabb lenni.
- Akkor
ő nem a barátod?
Hitetlenkedve
néztem rá.
- Most
komolyan abból, amit az előbb mondtam, csak ennyit fogtál fel?
- Mivel
ez volt a lényeg, ezért csak ennyit, a többi nem fontos. Most viszont jobb lesz
ha megyek, holnap találkozunk.
S
azzal ott is hagyott minket. Hitetlenkedve fogtam a fejemet.
- Na, ez
könnyen ment.
Ed
csak ennyit mondott. Hirtelen elfogott a düh. ’
- Ezt mégis, hogy képzelted? Ha felismert
volna, tudod milyen pletykák keletkezhettek volna? Miért jöttél ki a szo…
Ekkor
elakadt a szavam. Mivel alig két méterre ott állt ő. S a jelek szerint az egész
jelenetet végig nézte.
…
Nem
bírtam ki nevetés nélkül. Pedig dühösnek kellett volna lennem. De egyszerűen
nem tudtam az lenni, vicces egy helyzet volt. Még nem adtam ki magam senki
barátjának, de amint látszik, bevált. Ez még
használható módszer lehet. Nem igazán figyeltem oda, hogy miért mérgelődik Lisa,
csak nevettem. Míg el nem hallgatott, és falfehér nem lett. Mögöttem bámult
valamit. Mikor megfordultam egy nő állt ott.
- Tudtam, hogy te vagy az Ed - ezek szerint a
nő az előbbi incidensben szereplő hang tulajdonosa volt - De mit keresel itt
Japánban? Nem csak szerdán kéne érkezned? Minden esetre örülök, hogy sikerült
összefutnunk. Nagy rajongód vagyok. Szólj, s bármikor körbevezetlek itt
Tokióban - iszonyat gyorsan beszélt, alig értettem,
amit elhadart.
Kicsit
megijedtem tőle, a fanatikus rajongóimra emlékeztetett. Bár nem külsőleg. Nagyon
elegáns volt. S szép, hosszú barna haja
össze volt fogva.
- Sajnálom, de nekem már van egy idegen
vezetőm - azzal karon ragadtam Li Sat, és kicsit előrébb toltam.
- Szia Hollie.
Meglepődtem
néztem a falfehér arcú lányra mellettem.
- Ti ismeritek egymást?
- Oh, az most nem fontos!
Olyan
lazán mondta ezt a Hollie-nak nevezett lány,
mégis mintha lett volna egy kis él a hangjában, bár lehet, hogy csak
beleképzeltem.
- A fontos az az, hogy senki se mondta el
nekem, hogy ma érkezel, erről még beszélni fogok papával.
Ekkor
Lisa egy kicsit kihúzta magát.
- Hollie, kérlek, ezt tartsd titokban. Ed most
még inkognitóba van itt. A hivatalos információk szerint csak szerdán érkezik,
addig ezt szeretnénk titokban tartani.
S
amint befejezte meg ragadott és a karomnál
fogva elkezdett a lift felé ráncigálni.
- Ha megbocsátasz, most felviszem a szobájába,
ha meg szeretnéd látogatni, csak nyugodtan.
Azzal
be is záródott a lift ajtó. Lisa meg
hirtelen leült a földre.
- Hé, minden rendben?
A
fejét a lába közé tette.
- Persze, csak adj egy percet.
Én
kényelmetlenül álltam mellette
- Adnék én, csak tudod, a mellettünk állók elég
fura szemekkel méregetnek…
Erre
hihetetlen gyorsasággal pattant fel.
- Elnézést.
Nem
értettem mit mond, de azt hiszem, valami bocsánatféleség lehet.
- Ki volt ez a lány? Kicsit ijesztő volt.
Mikor
végre visszatért a szín az arcába megkérdeztem tőle.
- Senki, csak egy ismerős.
Ahogy
ezeket a szavakat mondta, mintha újra lesápadt volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése