Kedves Olvasóim!
Iszonyatosan szégyellem magam. Azt ígértem hetente fogok hozni egy fejezetet erre két és fél hetet kell várnotok a 2.-ra. Egyedül csak az nyugtat meg, hogy még úgy se olvassa senki olyan akit ne ismernék személyesen. Szóval elnézést a késés miatt. Nem ígérem, hogy máskor nem lesz, elég valószínűleg lesz, mert én csak akkor írok s foglalkozok ezzel az egésszel ha kedvem van hozzá, s ha nincs akkor az senki se tud rá venni, hogy csináljam.
Remélem tetszeni fog ez a rész:))
(Technikai problémák miatt most nem kaptok képet)
to be continued...
pippa
(Technikai problémák miatt most nem kaptok képet)
A helyiség a többi szobánknak a pontos másolata volt. Mikor belépett
az ember egyfajta nappaliban találta magát ahol egy gyönyörű garnitúra állt,
előtte egy kis asztallal, a kanapé mögött pedig egy csodálatosan nagy
ablakfülkével.
Mikor beléptem, egyből megláttam az ablakfülkében ülő férfit. Vörös
haja, s az arca egy kicsit borostás volt.
Nagyon rég láttam már igazi vörös hajú embert. Festettet szinte nap, mint nap.
De igazi vöröset? Mióta visszajöttem Japánba, azóta egyet se. Ezért is lepődtem
meg egy kicsit. A másik meglepő dolog az volt, hogy alig lehetett idősebb nálam
egy két évvel. Talán nem is idősebb. Velem egykorúnak tűnt. Épp egy gitárt pengetett
és énekelt is hozzá valami dalféleséget. (http://www.youtube.com/watch?v=jhHyZFiE5fQ)
Lehajtott fejjel halkan dúdolgatta a szöveget, nem hallott meg minket.
Mizuki megállt előttem. Ahogy mellé léptem s ránéztem egyfajta
csodálatot láttam a szemében, ahogy figyelte
a srácot. Ekkor esett le, hogy ő
biztos valami híres külföldi énekes, akiről én még nem hallottam. Ebben a
pillanatban rontott be a hálóból a nappalira nyíló ajtón egy másik férfi, aki
ahogy elnéztem a 30-as évei közepén járhatott.
- Ed, fejezd be. Mindjárt itt lehet…. – Angolul beszélt. Nem
az amerikai angolul, hanem brit angolul. Felüdülés volt a fülemnek újrahallani
ezt az imádott nyelvet. Nagyon szép kiejtése volt.
Nem fejezte be a mondatot, mert meglátott minket. Az Ednek
nevezett srác is felnézett és ő is meglepődve konstatálta a jelenlétünket.
Lerakta maga mellé a gitárt, és lazán felállt. – És már itt is vannak – Nézett
rá szemrehányóan a férfi. Ed nem szólalt
meg, csak végig nézett, előbb Mizuki-n utána pedig rajtam.
- Elnézést, hogy
csak így betörtünk, nem akartunk semmit sem megzavarni. – Szabadkozott Mizuki.
Bezzeg az ő angolja, már kicsit se volt kellemes hallgatni. Borzasztó volt a kiejtése, nem hiába vérbeli japán. Ebben az
országban nagyon kevés olyan embert ismertem eddig, akinek szépnek lehetett
nevezni az angolját. Egy kezemen meg tudtam számolni hányat. De arra azért nem
számítottam, hogy Mizukinak is ennyire rossz a kiejtése. Igaz, eddig még sose
hallottam angolul beszélni, de feltételeztem, hogy ő szépen tud beszélni, mivel
a főnököm.
Teljesen le voltam döbbenve. Néztem, ahogy Mizuki lehajtott
fejjel próbált mentegetőzni, de meg nem tudtam volna szólalni. Ebből a döbbent
állapotból, egy hangos kacaj térített magamhoz. Mikor oda fordultam, azt
láttam, hogy az előbb még gitározó srác, a hasát fogva görnyedezik úgy nevet.
Hiába próbáltam rájönni, a nevetés okára, nem jártam sikerrel. Ahogy
körbefordultam s megláttam a többiek arcát tudatosult bennem, hogy ők se értik
mi olyan vicces. Mizuki enyhén lesápadt a fiú nevetése hallatán, a közben
mellénk sétáló férfi arcára pedig rosszallás ült ki.
- Ed, az isten szerelmére, embereld meg magad. – Szólt rá
végül.
- Sajnálom… Igazán sajnálom… Tényleg nem akartam… Sajnálom…
- Csak ennyit tudott kinyögni, ezek után pedig beszaladt a hálóba, hogy ott már
zárt ajtó mögött folytathassa a kacarászást, amit sajnos mi még mindig
ugyanolyan tisztán hallottunk.
- Ha megbocsátanak… - Azzal ott hagyott minket a másik férfi
is.
Ketten maradtunk a szobában. A hálóból némi sutyorgás
kihallatszott, de csak annyi, hogy hallani lehessen beszélgetés foszlányokat,
viszont azt már ne, hogy miről szól az a bizonyos diskura.
…
A repülőtértől a hotel, ahol a következő egy évemet fogom
tölteni alig félórányira volt. Meglepően közel. Alig volt időm kibámulni a taxi
ablakán, amivel a hotelhez mentünk, már ott is voltunk. Igen taxival mentünk.
Nagyon rég óta most először nem volt szükség semmi féle külön kocsira és
testőrökre. Mivel az ide utam időpontját teljes titokban tartottuk. Egyedül én,
Stuart és az ő titkár nője tudta, meg persze itt pár fejes. De ennyi. Még a
saját anyámnak se mondhattam el, hogy elkerüljük a szokásos rajongós
herce-hurcát. Akkor felettébb
idegesítőnek találtam, most már viszont örülök neki. Nagyon kellemes volt úgy
leszállni a gépről, mint egy átlagember, s ez a kis kocsikázás még kellemesebbé
tette.
Néztem a mellettünk elsuhanó utcákat, s a sétáló embereket.
Azt hittem, ez egy teljesen más világ lesz. Pedig nem volt más, így elnézve
akár London egyik Kínai negyede is lehetett volna, azzal a különbséggel, hogy
itt japánok éltek. Furcsa volt nézni őket. Annyira nyugodt volt az egész mintha
semmi se történt volna itt egy évvel ezelőtt. S ahogy így néztem őket, egy
fajta tisztelet ébredt bennem irántuk. Ők tényleg egy túlélő nép. Nem tudom, hogy mit
segít majd nekik az én jelenlétem. De remélem, valami hasznát majd csak tudják
venni.
A bejelentkezés nagyon gyorsan ment. Látszott, hogy minden
előre meg volt már beszélve, feltűnésmentesen akartunk eljutni a hotelig, hogy
a szerdai sajtótájékoztatóig ne derüljön ki, hogy megérkeztem már. Ezért a
következő 3 napra teljes szobafogságot kaptam. Emiatt már nagyon vártam a
szerdát, mivel nem igazán szeretek egyhelyben ülni és semmit se csinálni.
Stuart megígérte, hogy lesz elég legóm, ahhoz hogy ellegyek szerdáig, de ami
neki elég 3 napra, nálam az általában egy éjszakáig tart ki, maximum.
A liftig néma csendben sétálunk el. Mind kettőnket
lefárasztót a repülő út.
- Még nem szóltam, de igényeltem neked a szálloda SZPTK-s szolgáltatását
– szólalt meg végül Stuart, már a liftben.
- SZPTK…. Hm… Ez nem valamilyen politikai párt? – néztem rá
viccelődve. De úgy tűnt, hogy tényleg elégé fáradt lehetett, mert nem igazán
volt vevő a vicceimre.
- Nem, nem az – mondta a szemét dörzsölve. - A Személyi Program Tervező és Kísérő rövidítése.
- Szóval kapok egy bébiszittert – néztem rá durcásnak szánt
arccal.
- Ed, most nincs kedvem poénkodni. Igen kapsz egy
bébiszittert, aki majd akkor is itt lesz veled, amikor én visszarepülök Angliába.
Már mindent megbeszéltem az igazgatóval – hirtelen megállt a lift a negyediken.
Kiszálltunk és elindultunk a 15-ös szoba felé. Itt fogok lakni, az
elkövetkezendő egy évben.
Míg be nem értünk több szó nem esett a dologról, akkor is
csak annyi, hogy a kísérőm és a főnöke olyan félórán belül fog minket
meglátogatni, addig próbáljam rendbe szedni magam, és ébredjek fel
valamennyire. Mintha az olyan könnyű lenne. Megittam egy bögre kávét, s
átvettem a pólómat, mást nem nagyon tudtam volna csinálni, ezért elővettem a
gitáromat, majd csak úgy elkezdtem játszani.
A kedvenc dalaimat
dudorásztam, s közben pengettem a gitárt. Teljesen elmerültem a zenében. S csak
Stuart hangjára tértem magamhoz:
- Ed, fejezd be. Mindjárt itt lehet…. – Meglepődve néztem
fel, hogy mégis mi miatt hagyta félbe a mondatot, s akkor megláttam, hogy már
nem csak ketten vagyunk a szobában. Leraktam magam mellé a gitáromat, s megpróbáltam
a lehető legóvatosabban felállni, mivel az összes tagom teljesen el volt
gémberedve. – És már itt is vannak – Stuart a szokásosnál is szemrehányóbban
nézett rám, ezért jobbnak láttam, ha inkább meg se szólalok. Inkább jobban
szemügyre vettem az érkezőket.
Két nő volt. A jobb oldalon állónak hosszú fekete haja volt,
szürke kosztümöt viselt a mellrészénél egy katicabogár alakú brossal. Az arca
szigorúnak tűnt, mégis egyfajta odaadást láttam rajta ahogy engem figyelt. Stuart-nál
egy-két évvel lehetett fiatalabb. A mellette álló lány velem lehetett egyidős.
Rajta egy fekete nadrág és egy sima fehér blúz volt csak, viszont ez így sokkal
elegánsabbnak hatott, mint a mellette álló nőn lévő kosztüm. Egy jó 10 centivel
volt alacsonyabb nálam. Vékonyabb volt, mint a mellette álló nő, viszont nem
olyan deszka vékony, hanem az a finoman karcsú. Rövid barna festett haja volt.
Az arca szívalakú volt, s finom nemes vonásai voltak. Igazán kedvesnek tűnt,
így első látásra. Nagyon reméltem, hogy ő lesz az én kísérőm, mert az arcáról
egyedül csak zavart tudtam leolvasni, ami máris jó pont volt a számára, mivel
úgy tűnt eddig még soha életében nem találkozott a fotómmal, ellentétben a
mellette álló nővel.
- Elnézést, hogy
csak így betörtünk, nem akartunk semmit sem megzavarni – szólalt meg végül az említett
nő. Az angolja első hallásra ledöbbentett, de miután újra elkezdett
szabadkozni, már elmúlt a döbbenet, s egyfajta érzés akart kitörni belőlem,
amit tudtam, hogy jobb ha csírájában fojtom el, vagy különben Stuart leszedi a
fejemet. Mégiscsak győzőtt az a bizonyos érzés. S olyan hangosan kezdtem el
nevetni, hogy az még engem is meglepett. Bár ez a meglepettség biztos nem
látszott rajtam, mert a hasamat fogtam s úgy próbáltam abba hagyni, de
egyszerűen nem ment.
- Ed, az isten szerelmére, embereld meg magad. – Szólt rám
Stuart.
- Sajnálom… Igazán sajnálom… Tényleg nem akartam… Sajnálom…
- Csak ennyit tudtam kinyögni, s mivel tudtam, hogy még egy ideig biztos nem
fogom tudni abbahagyni, ezért inkább bemenekültem a hálóba abban a reményben,
hogy ott talán egy kicsit le tudok majd nyugodni. Stuart, csak pár pillanat
múlva jött utánam. Paradicsom vörös volt a feje.
- Edward Christopher Sheeran. Csak annyit kértem, hogy szedd
össze magad. – A düh első rohama után, csak az elkeseredettség hallatszott a hangjából.
– Csak annyit. Erre te mit csinálsz, beleröhögsz a kísérőd képébe. Istenem. A
te hibád lesz, ha az elkövetkezendő egy évedet pokollá fogja tenni, mert ezek
után én biztos azt tenném.
- Sajnálom, tényleg. Próbáltam nem nevetni, komolyan –
néztem rá, nagy szemekkel. – De azután a kiejtés után egyszerűen nem tudtam
megállni. Istenem nagyon rég nem nevettem ilyen jót. – Sóhajtottam fel végül.
- Remek. Ha kiszórakoztad magad. Esetleg kimehetnénk, és köszönthetnénk
a kísérődet, s a főnökét. – Indult el puffogva az ajtó felé.
- Várj. – szóltam utána, mire az ajtó előtt megállt. –
Szerinted a szürke kosztümös lesz a kísérőm? – néztem rá aggódva.
- Hát én lemerném fogadni – mondta kis gondolkodás után.
- De hát miből? Beszéltél már vele? Vagy honnan tudod?
- Nem beszéltem még vele, csak sejtem. Több okból kifolyólag
mondom azt, hogy ő. Először is ő van jobban kiöltözve, a másik nő is elegáns
csak nem annyira, mint ő. S te hogy öltöznél fel, ha tudnád, hogy ma fogsz
találkozni az új ügyfeleddel? Én olyankor mindig elégé kicsípem magam. – El kellett
ismernem, igaza volt. Amikor legelőször találkoztunk, elégé puccba volt vágva.
– Ráadásul ő köszöntött minket. Szerintem ő az.
- Ha tényleg ő akkor elégé vicces egy évem lesz – mondtam
lemondóan. Stuart csak rosszallóan megrázta a fejét s intett, hogy menjünk
vissza.
…
Mikor kiléptek a szobából, látszott, hogy megvitatták a dolgot. A
zenész srác, most már nyugodt rendezett arckifejezéssel, lépett ki az ajtón. Stuartal
együtt odasétáltak hozzánk.
- Elnézést a kellemetlenségért. Hadd mutatkozzak be – fordult
Mizuki felé – Stuart Camp vagyok. Ő pedig itt Edward Sheeran – mutatott a
mellette álló srácra. – Örülök a találkozásnak nyújt kezet Mizukinak.
- Engem Yoko Mizukinak hívnak. Ő pedig itt mellettem Kim Li Sa. Ő
lesz Ed kísérője. – Mutatott rám. Mire én az illemnek megfelelően meghajoltam.
Ezzel egy kis zavart keltve a társaságban, Ed és Stuart nem tudta mire vélni,
így ők is félszegen meghajoltak, Mizuki pedig azért jött zavarba, mert ő meg
nem számított az effajta köszönésemre. Miután rendeződtek a sorok, Stuart
szólalt meg végül.
- Kérem, üljünk le és beszéljük meg a fontosabb dolgokat – invitált
minket a kanapé felé.
Ez a bizonyos beszélgetés másfél órán keresztül tartott, s ez
alatt a másfélóra alatt én egyszer se szólaltam meg. Leginkább Stuart és Mizuki
beszélték meg a sajtótájékoztatóval kapcsolatos dolgokat. Néhány dologhoz Ed is
hozzá szólt. De én végig csendben ültem. A beszélgetésnek egy mobil csengése
vetett véget. Mindenki meglepődve fordult körbe. S miután a legtöbb szem az én
táskámon állapodott meg, idegesen vettem tudomásul, hogy valóban az én
telefonom csörgött. Az, amelyik reggel még le volt merülve.
- Elnézést kérek – szólaltam meg, miközben a telefonomat
bányásztam ki a táskámból. – Azt hittem le van merülve – ahogy elővettem s rápillantottam
a kijelzőre, már tudtam, hogy baj van. Mert Joo Mi iskolájából kerestek. S ha
onnan hívtak, akkor mindig baj volt. – Tényleg nagyon sajnálom, de ezt fel kell
vennem. – Fordultam a még mindig engem bámuló személyek felé. Mizuki-n látszott,
hogy mindjárt felfog robbani. Stuart-t arcán egyfajta közömbösséget véltem
felfedezni, ahogy engem nézett, csak bólintott egyet a fejével, hogy nyugodtan.
Ed ajkán meg pedig hamiskás félmosoly csücsült.
Felálltam s próbáltam minél messzebb sétálni, hogy Mizuki a lehető
legkevesebbet hallja meg a beszélgetésből.
- Kim Li Sa beszél - szóltam végül a bele telefonomba.
…
A telefoncsörgésre, mint áldásra tekintettem. Már lassan másfél
órája ültünk itt, s lényegében a semmiről beszélgettünk. Stuartnak egyértelműen
bejött Mizuki, s lemertem fogadni, hogy csak ezért beszéltük ki ennyire
lényegesen a sajtótájékoztatót. Már csak azon nem csodálkoztam, hogy az nem
jött eddig még szóba, hogy milyen színű alsógatyát fogok viselni, mert ezen kívül
már szinte minden meg volt. Egyszer kétszer próbáltam bekapcsolódni a
beszélgetésbe, de nem sok sikerrel. A velem szemben ülő Lisa ezt meg sem próbálta.
Csak szórakozottan ült ott. S ahogy elnéztem, teljesen máshol járt. Mióta
megjöttek, még egyszer se hallottam megszólalni. Már azon gondolkodtam, hogy
biztos ügyefogyott, amikor megszólalt az az áldott telefon.
Megtapogattam a farmeromat, hogy vajon én csörgök-e, de megkellett
állapítanom, hogy nem az enyém. S ahogy körbe fordultam, arra is rájöttem, hogy
nem is Stuart-é vagy Mizuki-é. Végül Lisa-n állapodott meg a tekintetem, ahogy
döbbenten nézett ránk, aztán a táskájára.
- Elnézést kérek – Szólalt meg végül, miközben a táskájában turkált.
Meglepő volt, hogy neki nem volt olyan furcsa kiejtése. Sőt, kifejezetten szép
volt, ahogy angolul beszélt. - Azt hittem le van merülve. – Mondta még mindig
szabadkozóan, de miután rápillant a kijelzőre átsuhan az arcán valami
baljóslatú. Mintha valami rossz hírt kapott volna. - Tényleg nagyon sajnálom,
de ezt fel kell vennem – mondta komoran és egyben idegesen. Nem tudtam mire
vélni, ezt a helyzetet, ezért csak egyfajta ideges mosoly ült ki az arcomra.
Stuart bólintott neki, hogy nyugodtan. Mire ő felállt, s arrébb sétált. Miután
felvette, egy számomra idegen nyelven kezdett el beszélni valakivel. Mizuki a hangok
hallatán megfeszült, s az eddigi egyenes üléséből egy fajta karót nyelt
állapotba merevedett. S az arcára fagyott a mosolya. Én csak kényelmesen hátra
dőltem, s vártam, hogy ebből mi fog kisülni. Pár pillanat múlva lerakja a
telefont és visszasétált hozzánk.
- Elnézést kérek, de sajnos egy nagyon fontos dolog közbe jött.
Most el kell mennem. - Sütötte le a
szemét. A főnökén látszott, hogy ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Ezért hát
gondoltam, mentsük, ami menthető. Végülis jó viszonyt kellett kialakítanom
vele, ha már egy évig engem fog kísérgetni.
- Semmi gond. – Álltam fel végül a kanapéról. – A lényeget már
úgyis megbeszéltük, nem igaz Stuart?
- De, de. – Állt fel ő is. Mire aztán Mizuki is felállt a karosszékéből.
- Akkor én délután olyan félnégy felé még egyszer visszanézek. S
akkor egyeztethetjük a következő pár nap
program menetét. – Nézett rám Lisa,
mire én csak bólintottam egyet. Bármilyen röhejes is itt ültünk másfélórán
keresztül, s a lényegről pont nem beszéltünk, hogy mégis én mit fogok ebben a
három napban csinálni, miután este hazarepült Stuart-t.
Végül felkapta a táskáját meghajolt és már rohant is ki a
szobából. Mizuki is meghajolt, és ott hagyott minket magunkra.
- Hát ez remekül ment. – Szólalt megvégül Stuart.
- Neked biztosan. –Néztem rá kaján vigyorral.