1.

Kedves Olvasóim.

Elérkeztünk az első fejezethez, tudom kicsit sokáig tartott, de hát ki kellett tapasztalni, hogy mint s hogy kell ezt az írás dolgot csinálni. Ezentúl megpróbálom hetente hozni a fejezeteket, de nem ígérek biztosat, mert ez nem csak tőlem függ, hanem a bétámtól is, aki javítja őket. 

Remélem tetszeni fog a történetem.

Hirtelen ültem fel. Az álom, aminek még az előbb szerves része voltam, úgy tűnt el, mint valami kis röpke szellő egy forró nyári délután. Nem értettem, mi ébresztett fel, s ahogy körül néztem a kis szobánkban semmi olyan dolgot nem találtam, ami felkelthetett volna. Az ablakon le volt húzva a roló, sose hagytam éjszakára fenn, mert ha így tettem, reggel arra kelhettem, hogy a nap sütött a szemembe, az meg igen kellemetlen volt. Nem szerettem reggel, csak úgy felkelni. Meg van annak a procedúrája, hogy úgy ébredtem fel, hogy szépen fokozatosan kellett ott hagynom az épp aktuális álmomat, de mégse késsek el a munkából. Szóval gondolhatjátok, mennyire kellemetlen volt csak így hirtelen felülni, s azt se tudni mi keltett fel. A szobában tényleg nem volt semmi zavaró, a telefon ott feküdt mellettünk a tatamin, s még csak meg se rezzent, szóval még csak az sem lehetett, hogy valaki telefonon keresett. De akkor mire ébredtem fel? Ahogy újra körbe fordultam a szobában meg akadt a szemem a mellettem fekvő kis takaró kupacon, ami folyamatosan emelkedett fel és le. Esküszöm, mintha egy kis kutya lett volna alatta. Pedig csak a kis öcsém feküdt ott. Bármilyen nyálas is ez a jelenet megmosolyogtatott. Már, mint nem az, hogy ő itt aludt mellettem. Hanem az, hogy míg én itt szenvedtem, és azon gondolkodtam, hogy mégis mi keltett fel édes álmomból hajnali 6-kor addig ez a drága gyerek itt mellettem szemrebbenés nélkül tudott aludni. Bezzeg, ha ő kelt fel korábban, nem bírta ki, hogy ne keltsen fel valami ürüggyel. Nem is értettem néha, hogy bírtam ki vele. Azt se tudtam, hogy miért nem feküdtem még vissza, hisz még simán aludhattam volna legalább másfél órát. Ennek örömére vissza is feküdtem a tataminkra. Viszont, most már egyszerűen nem jött állom a szememre. Csak feküdtem ott és bámultam a felettem lévő plafont. Amin már mállott le a tapéta. Hihetetlen. Mállott a tapétánk. Pedig alig egy féléve vettük meg ezt a kis lakást. Tényleg nem nagy. Egy szobából és egy fürdőből állt. A szobában volt egy kis tűzhely egy mosogató és egy nagyon régi és szerintem már eléggé életveszélyes mosógép. A fürdőben még ennyi se volt mikor megvettük. Volt egy csap meg egy wc. Azóta már próbálgattam csinosítgatni, de sajnos, a munka meg Joo Mi miatt nem sok időm volt rá. Mondtam már? Így hívják az öcsémet: Joo Mi. Tündéri egy gyerek. Legalábbis amikor alszik. Többnyire egyébként elég élénk, és nyughatatlan. Az tanárnője legalábbis így jellemezte. Szerintem meg csak egy normális kisgyerek, aki a maga 11 évével, igen felnőttesen viselte azt, hogy meghaltak a szülei, és a flúgos nővéréhez került. Szóval, amíg nem csapott hisztirohamot, mert velem kellett élni ebben az enyhén lepukkant lakásban. Addig, minden kis hülyeségét elfogadtam. Ahogy ezen gondolkodtam, újra meghallottam azt a hangot, amely nem is olyan rég felébresztett. Kopogtak. Mikor kinyitottam, az ajtót a házi nénivel találtam szembe magam. Nem igazán kedveltem ezt a nőt. Túlságosan is lelkes volt. Én meg a falra másztam a lelkes emberektől. Nem mintha én nem tudtam volna lelkes lenni. Tudtam én, ha olyan dologról volt szó. De az, hogy éppen lefestették a házat kívülről, s nekünk lakóknak kellett kiválasztani, hogy csontszínűre vagy fehére fessék. Na, ez nem igazán hozott lázba. Főleg úgy, hogy a féléves lakásomban mállott a tapéta.

- Jaj aranyom, döntöttetek már a színről?-  kérdezte, azzal a mézes-mázós hangján, amivel a legelső napon is fogadott minket. Már akkor a falra másztam tőle, pedig akkor láttam életemben először. Nem szeretem a behízelgő embereket. - Mert tudod, ma van a határidő, pontosabban 8-kor kell leadni, a választásunkat, hogy minél hamarabb elkezdhessék a festést.

- Igen, tudom –válaszoltam neki idegesen. – De én már megmondtam a lakógyűlésen, hogy nekem teljesen mindegy.

 Látszott rajta, hogy megdöbbenti a válaszom. Én, a kedves, jól nevelt gyerek, ennyire udvariatlanul válaszoltam neki. Ilyen még sose fordult elő. Nem is kellett volna előfordulnia, de 6 órakor rángattak ki az ágyból. Még ha maga a Király jött volna el, akkor se tudtam volna most kedves és jól nevelt lenni.

- Tudom, aranyom. De mindenkinek állást kell foglalnia. Mert aki egy ilyen egyszerű dologban nem tud választani, az a nagy kérdésekben sem fog tudni dönteni.

Ennél a mondatnál, tűnt ki a valódi személyisége. Mivel imádott konfliktusokat gerjeszteni. Én már kábé a második napon rájöttem, hogy ebben a házban, ő az az ember, akitől jobb, ha távol tartod magad. Sajnos ezt a legtöbb lakó nem tudta. Most is próbálkozott, de megfogadtam, hogy soha nem fogok egyik kétértelmű mondatára sem reagálni. Hisz egy kívülállónak ez csak egy egészen ésszerű meglátás volt. Egy kívülállónak. 

- Legyen a fehér – sóhajtottam fel végül. – Most ha megbocsát, visszafeküdnék aludni.

 S gyorsan becsuktam az ajtót, mielőtt eszébe jutott volna még valami, amivel belém tudott volna kötni. Visszasétáltam a tatamihoz, s úgy feküdtem le, mintha életem utolsó éjszakájára készülnék. Rossz szájízzel.

…

Ahogy kinéztem a repülő ablakán csak a hihetetlenül tiszta eget láttam a felhők fölött. Szóval igaz a mondás, miszerint a felhők fölött mindig kék az ég. Sose akartam ezt elhinni. Régen annyi felhő borította az én tiszta egemet, hogy azt szinte alig láttam. Aztán hirtelen feloszlottak a felhők. S az utóbbi időben szinte már alig szoktam felhőt látni.

Először jó ötletnek tűnt ez az utazás. Stuartnak, a menedzseremnek is tetszett az ötlet, azt mondta, jó kis önreklám lesz. Mintha én magamat akarnám reklámozni. De ezt inkább nem mondtam el neki, csak megsértődött volna rajta. Aztán mikor, megtudtam, hogy Stuart egy évre szervezte le. Már kevésbé tűnt jó ötletnek. Mi lesz velem, ha egy évig eltűnök? Erre a kérdésre csak azt válaszolta:

- Nem tűnsz el, csak nem leszel annyit a nyilvánosság előtt. Ráadásul, lesz időd dalokat írni és pihenni is egy kicsit. Az utóbbi időben teljesen szét vagy esve.

 S ezzel az ő részéről elintézettnek vette a dolgot. Engem viszont nem sikerült megnyugtatnia. Aztán megjöttek a rajongói visszajelzések. Az újságok olyanokat írtak, hogy lecsuktak, és közmunkára fogtak. S azért kell elmennem, mert így akarják leplezni, s egyben letudni a rám szabott büntetést. A rajongóimtól viszont csak kedves szavakat kaptam. S ez megnyugtatott. Hisz ők itt lesznek egy év múlva is. És nem fog megállni az élet, ugyanúgy dolgozok tovább csak nem otthon, hanem attól mintegy 6000 mérföldnyire.

Ahogy az ablakon néztem kifelé, észre se vettem a folyosón álló utaskísérőt, ahogy a zsúrkocsit betolta a mi sorunk mellé. Csak az udvarias kérdésre eszméltem fel:

- Kérnek valamit inni az urak? – Nézett Stuartra és rám. Én intettem egyet a fejemmel jelezve, hogy nem kérek semmit se. Stuart pedig egy szénsavmentes ásványvizet kért. – Kérem, mostantól ha lehet, ne álljanak fel, mert félórán belül megérkezünk.  – Ennek a hírnek igazán megörültem, mivel lassan már 11 órája ültem a repülőn. S én igazán nem szeretek repülni.

…

- Megint elaludtál!

Hirtelen rám ugrott valami. S miután már hang is kapcsolódott ahhoz a valamihez, már tudtam, hogy nincs, mit tenni ki kell nyitni a szememet. Eléggé bosszantó, hogy ma már másodszor ébresztettek fel. Aztán eljutott a tudatomig mit is mondott Joo Mi, és olyan hirtelen ültem fel, hogy még őt is megleptem, s emiatt lebukfencezett a rólam.

- Nem aludhattam el! Este beállítottam a telefont fél nyolcra. – S ezzel fel is kaptam az említett tárgyat és eszeveszetten kezdtem nyomkodni, de az nem reagált rá. – Tönkre ment! – Kiáltok fel, rémülten.

- Nem hiszem. – Mondta Joo Mi, miközben törökülésbe ült föl. – Szerintem, csak megint elfelejtetted feltölteni.

El kellett ismernem, igaza volt. Tegnap este már észrevettem, hogy merülő félben van, de azt hittem kibír még egy éjszakát. Ezek szerint nem bírta ki.

- Mennyire súlyos a helyzet?

- Félkilenc van. – Ahogy ezt meghallottam, meghűlt a vér az ereimben. Te jó ég! Máris elkéstünk. Nekem 9-re kellett beérnem Joo Mi-nak meg fél kilencre. Egyből felpattantam.

- Adok két percet, hogy felöltözz és megmosakodj. Nem kevesebb, nem több, két perc.

Tudta, hogy komolyan gondoltam. Volt már olyan, mikor nem teljesítette. Akkor itthon hagytam, és bámulhatta egész nap a málló tapétánkat, mert mást ebben az ócska házban nem igazán tudott csinálni. Szóval nem teketóriázott, miközben vette a nadrágját, mosta a fogát is. Én is, amilyen gyorsan csak tudtam felvettem a tegnapi kosztümöm nadrágját. Nem sok választásom volt, mivel csak két olyan ruhám volt, amely megfelelt a munkahelyem etikettjének, s azt, amelyiket ma akartam felvenni, azért reggel akartam elmenni a mosodába, mivel azt inkább nem az itthoni életveszélyessel mosom. Szerencsére, volt tiszta blúzom. Viszont a zakó menthetetlen volt, tegnap az egyik munkatársam nekem jött egy bögre kávéval. Nem vehetem fel, a kávéfoltos zakómat. Az még annál is rosszabb, ha nem veszek fel zakót. Így legalább valamennyire teljesítem az elvárásokat.

Amint kész lettünk, már rohantunk is a buszhoz. Ma reggel, el akartam kísérni Joo Mi-t a suliba, de ez a körülmények miatt füst bement. A buszmegállóban elbúcsúztunk, és én felszálltam a buszomra, míg ő az iskolához tartóra.

Épphogy beértem. A lakásunktól a munkahelyem, a Kim Hotel busszal 20 percre volt, de a buszmegállótól még 10 percet kellett sétálnom. Így alig 5 perces késéssel értem be.

A hotel személyzeti osztályán dolgoztam. Pontosabban Személyi Programtervező és Kísérő voltam. Más szóval az eszeveszett gazdag külföldieknek állítottam össze egy útitervet aszerint, hogy munkaügyében vagy nyaralási célból voltak japánban és elkísértem őket.  Kicsit olyan voltam, mint egy titkárnő. Rajtam kívül még 3-an dolgoztak ezen a részlegen, plusz a főnököm. Nem sok ember tudott megfizetni minket. Nem mintha olyan magas lett volna a fizetésem. Magát a szolgáltatást nem tudták az egyszerű emberek megfizetni. Ha csak annyi lett volna az ára, mint az én bérem, akkor bárki igénybe tudta volna venni. 

Mikor beértem a mi részlegünkre, már folyt a megbeszélés. Hét eleje volt, és nem rég utaztak el az ügyfeleink. Kivételes eset volt, hisz mindhármunknak ugyanarra az időre utaztak Japánba a vendégei. Tegnap délben indult a repülőjük. Ma kaptuk meg az újakat. Nem akartam késni, mert Mizuki, a főnököm, biztos a nehéz esetet adta volna nekem emiatt.

- Végre Li Sa is idetalált, már kezdtem aggódni, hogy eltévesztetted az emeletet. – Nézett rám az említett személy, mikor benyitottam az irodánkba. Hát nem voltunk nagy osztály ezért mindössze egy irodát kaptunk, amelyben négy íróasztal volt szorosan egymás mellé tolva. – S ahogy, látom a zakódat is elhagytad valahol, félúton.

- Elnézést a késésért. – A zakós hozzászólásra úgy láttam jobb, ha nem reagálok. Gyorsan leültem az íróasztalomhoz és megpróbáltam elterelni a témát a zakómról. – Miről maradtam le?

- Kiosztottam a vendégeket, tiéd a Brown család. – Nyújtott felém egy mappát Mizuki.

- Az a Brown család?– kérdeztem rettegve.

- Az a Brown család – válaszolta kárörvendő mosollyal az arcán.

Tudtam, hogy bosszút áll rajtam a folyamatos késésért, de nem hittem volna, hogy ennyire gonosz. A Brown család, pontosabban a két szülő és egy leány csemetéjük minden évben itt nyaraltak. S eddig az összes SZPTK-s emberünket kikészítették. Legalábbis ezt hallottam róluk. Én még nem dolgoztam itt, mikor ezek történtek, viszont olyan rémhírük volt, hogy már a második napon, közölték velem, hogyha itt akarok maradni kerüljem el azt a családot. Eddig az embereink közül ketten kaptak idegösszeroppanást, és ketten mondtak fel miattuk. Ráadásul a lányuk tudtommal most kezdett kamaszodni, ezért most még elviselhetetlenebb, mint eddig. Ebben a pillanatban csak abban tudtam reménykedni, hogy ez mind csak túlzás, s igazából nem is olyan szörnyűek, mert én se azt nem engedhettem meg magamnak, hogy idegösszeroppanást kapjak, se azt, hogy felmondjak, esetleg kirúgjanak.

- Ne menjetek még sehová. – Szólalt meg hirtelen Mizuki a többieknek címezve, mikor épp a reggeli kávéért indultak el. -  Még egy dolgot meg kell beszélnünk. Üljetek csak szépen le. – Intett kedvesnek szánt mosollyal az íróasztalok felé.

- Úgy érzem, elég ideje dolgozunk már együtt, hogy megkérdezhessem, hogy mit terveztek a jövőre nézve. – Nézett ránk, még mindig azzal a fintornak ható mosolyával. Ahogy az munkatársaim arcán végig néztem, mindenhol csak zavart láttam. Ezek szerint ők sem tudták, hogy mi folyik itt. – Kérlek, ne aggódjatok, csak kíváncsiságból kérdem. Tudjátok, én egy éven belül akarok férjhez menni. És ti? Mit terveztek, hol lesztek egy jövő ilyenkor? – Szerintem ő is érezte, hogy ez az egész nagyon erőltetettnek hatott. Miért érdekelte őt ilyen hirtelen, hogy hol leszünk egy év múlva, hisz máskor, arra sem volt kíváncsi, hogy hova mentünk ebédelni. Legalábbis addig nem, amíg visszaértünk a munkába időben.

- Hát én ösztöndíjat kaptam Franciaországba. Szeptemberben fogok utazni. Szóval gondolom, egy év múlva épp külföldön leszek. Legalábbis ha minden jól megy. – Szólalt meg végül Yume. Ő most egyetemista, s neki ez csak egy részmunkaidős állás. A szülei rakták be ide, mondván, hogy itt majd felelősséget tanul. S szerencséjükre tényleg tanult valamit, mivel elégé szorgalmassá vált.

- Értem – csak ennyit mondott Mizuki. – És te Atoru? – fordult a csapatunk egyetlen férfi tagjához. Sose értettem, hogy bírta ezt a sok ösztrogént.

- Remélem, végre előléptetnek, vagy esetleg átkerülök végre egy másik osztályhoz. – Nem sokat szokott beszélni, de akkor mindig megmondta azt, amit gondolt. S legtöbbször nem is kedvesen tette ezt. Mizuki mégis elnézte neki s úgy tett, mintha semmi se történt volna.

- Hina, Eiko? – Fordult feléjük, reményteljes arckifejezéssel.

- Remélem, egy év múlva végre kiutazhatok Kínába – válaszolt szórakozottan Hina, miközben az új műkörmét nézegetette.

- Én egy év múlva szeretnék már újra otthon lakni Okinaván – szólalt meg végül halkan Eiko is. Közülünk ő viselte legrosszabbul a nagyvárosi életet.

- Értem, értem – bólogatott egyre hevesebben Mizuki, és egyre boldogabb kifejezés ült ki az arcára.

– Na és te hova utazol jövőre? – nézett rám egy fajta furcsa kifejezéssel. Mintha az én válaszomon múlt volna valami eszeveszettül fontos dolog a számára.

Ekkor bele gondoltam. Hol leszek egy év múlva? Hova fogok utazni? Sehova. Én ezentúl nem utazhatok sehova. Örökre itt ragadtam, e mögött a nyavalyás íróasztal mögött. Megremegett az ajkam. Ökölbe szorítottam a kezem. S megpróbáltam megakadályozni a kibuggyanó könnyeket.

Nem sírhatok. Itt és most nem. Majd talán este az ágyban, miután Joo Mi elaludt, de addig semmiképpen sem.

Kihúztam magam és őszintén válaszoltam.

- Egy év múlva ezen a napon, ugyanitt fogok ülni. Valószínűleg ugyanúgy el fogok késni, és ha addig te nem esel teherbe az addig már meglévő férjedtől, vagy nem fognak előléptetni, vagy esetleg leépíteni. Ugyan így fogsz velem beszélni, mert késtem – Addig nem néztem rá, amíg el nem mondtam. Fájdalmas volt ezt beismerni. Mármint, hogy ez a jövőm. Egy évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy itt leszek jövőre. Egyáltalán nem gondoltam, hogy egy ilyen helyre kerülök. Nagy álmaim voltak. De azok az álmok dugába dőltek. Akkor és ott megfogadtam, hogy nem álmodok többet. Egyszerűbb álmok nélkül élni. Kevésbé fájdalmas. Ezért mondtam ezt. Ez a volt legkézenfekvőbb válasz. Minden álomtól mentes. S talán emiatt is lepődtem meg annyira, mikor Mizuki arcán egyfajta csalódottságot láttam. Mintha meghalt volna az anyja, és a neki szánt örökséget egy állatmenhely kapta volna meg. Eddig még sose láttam ennyire csalódottnak. Ami a legfurcsább, hogy amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tűnt is el. S újra az a fancsali vigyor terült szét az arcán.

- Mélységesen csalódtam bennetek. Mindannyitokban. Miért dolgoztok itt, ha nem akartok, vele semmit se elérni? - Mindenkit meglepett, hogy milyen hévvel kezdte mondani a magáét. - El nem tudjátok képzelni mekkora lehetőséget hagytatok most ki. – ekkor elindult felém, kezébe egy mappával.

– Maga az igazgató kért meg engem, hogy válasszak ki egy szerintem alkalmas személyt, aki egy igen fontos vendégünkre fog vigyázni az elkövetkezendő egy évben. Neki nem is lesz más feladata, mint ennek az ügyfélnek a programját megtervezni, és elkísérni oda. Ezért tettem fel most ezt a kérdést. Én nem Li Sa-t javasoltam volna, de mivel egyedül ő fog még itt dolgozni jövőre, ezért muszáj lesz őt ajánlanom.

Teljesen ledöbbentett. Egy egész éves munka? Miért akarna bárki egy egész évig egy hotelban lakni? Ha egy évre Japánba költözöl, akkor nem egy 5 csillagos szállodában fogsz lakni. Ki lehet ez? Csak nem az angol királynő? De ő mit akar itt egy évig?

A többiek is le voltak sokkolva. Hina, aki minden bizonnyal csak viccelt azzal a kínai úttal, pár pillanatig meg se tudott szólalni. Emiatt csak kis fáziskéséssel kezdett el veszekedni Mizukival.

- De hát nem javasolhatod őt! Még csak időben se tud érkezni. És te is jól tudod, hogy csak vicceltem azzal az úttal. Mégis, hogyan jutnék ki Kínába? Hokaidora sem jutok el soha, nemhogy Kínába. – Nem lepett meg, hogy először engem támadott. Ilyen helyzetben én is magamat támadtam volna. Teljesen alkalmatlan voltam egy ilyen hosszú távú feladatra.

- Már döntöttem. Ez nem vita tárgya. Elégé egyértelművé vált, hogy közületek egyedül Li Sa felel meg a követelményeknek – teljesen nyugodtan és tárgyilagosan mondta ezeket a szavakat. A hideg kirázott tőle. – Li Sa, kérlek add át a Brown családot Hinának. Mostantól ezt a családot is rád bízom – fordult felé. – Te meg gyere velem. Bemutatlak az ügyfelünknek – azzal felállt és otthagyott minket. Hina döbbenten állt ott egy darabig, aztán idegesen kivette a kezemből a felé nyújtott mappát, és ő is otthagyott egy szó nélkül. Nem volt mit tennem, Mizuki után szaladtam.

- Nagyon örülök, hogy így gondolod, de szerintem se én vagyok az embered. Hina vagy Atoru sokkal jobban ki tud jönni az üzletemberekkel, mint én. Ráadásul még csak egy fél éve dolgozom itt – megpróbáltam észhez téríteni. Nem azt mondom, hogy nem örültem annak, hogy engem választott, csak hát ez tényleg fura döntés volt a részéről.

- Nehogy azt hidd, azért választottalak, mert szerintem annyira megfelelsz erre a munkára. Azért választottalak téged, mert mi lett volna, ha Hinát választom, s aztán valamilyen ok miatt tényleg elutazik Kínába. A többiekkel ugyan ez a helyzet. Ha választhatnának, egyikük se maradna itt. Ez most elégé nyilvánvalóvá vált. Kivéve téged. Emiatt választottalak. Nekem most egy olyan emberre van szükségem, aki nem ábrándozik arról, hogy pár hónapon belül itt hagyja ezt a munkahelyet - ezt mind tárgyilagosan, minden érzelem nélkül mondta. Tényleg semmi hátsó szándéka nem volt ezzel a helyzettel. Sőt egészen logikusan hangzott, amit mondott. – És még valami, szó sincs semmilyen üzletemberről.

Kiszálltunk a liftből. A negyedik emeleten voltunk. Ezt az emeletet, egyedül a SZPTK szolgáltatást igénylő vendégeinknek volt fenntartva. Sose volt tele. Most is ahogy, elhaladtunk a szobák mellett, egyedül a 10-esből és a 2-esből szivárgott ki némi hangfoszlány.

- De hát, ha nem üzletember, akkor miért maradna egy egész évig Japánban? – tettem fel végül a szerintem teljesen logikus kérdést, viszont Mizuki olyan szánalommal nézett rám, mintha valami irtózatosan nagy hülyeséget mondtam volna.

- Mert, csak üzletemberek maradhatnak Japánban egy évig ugye? Na, megérkeztünk ez az ő szobája. Állt meg végül a 15-ös számú szoba előtt. – Kérlek viselkedj a munkahelyünkhöz méltóan. – Fordult még egyszer vissza, aztán benyitott a szobába. Mintha, annyira borzalmasan viselkedtem volna. Nem én kaptam síró görcsöt az irodában alig egy hónapja, csak mert nálunk vendégeskedett Madonna, és nem igényelte a szolgáltatásunkat. Mély levegőt vettem és próbáltam elfojtani a kaján vigyoromat az emlék hatására. S miután ezt megtettem, beléptem a szobába.

 to be continued...

Na hát mit gondoltok? Van esély arra, hogy olvasnátok tovább? Mi tetszett és mi nem? Szerintetek, hogy fognak alakulni a dolgok? Minden véleményre kíváncsi vagyok. A rosszakra is és a jókra is. Még az egy szavasakra is:) 

pippa