2.

Kedves Olvasóim!

Iszonyatosan szégyellem magam. Azt ígértem hetente fogok hozni egy fejezetet erre két és fél hetet kell várnotok a 2.-ra. Egyedül csak az nyugtat meg, hogy még úgy se olvassa senki olyan akit ne ismernék személyesen. Szóval elnézést a késés miatt. Nem ígérem, hogy máskor nem lesz, elég valószínűleg lesz, mert én csak akkor írok s foglalkozok ezzel az egésszel ha kedvem van hozzá, s ha nincs akkor az senki se tud rá venni, hogy csináljam. 

Remélem tetszeni fog ez a rész:))
(Technikai problémák miatt most nem kaptok képet)

A helyiség a többi szobánknak a pontos másolata volt. Mikor belépett az ember egyfajta nappaliban találta magát ahol egy gyönyörű garnitúra állt, előtte egy kis asztallal, a kanapé mögött pedig egy csodálatosan nagy ablakfülkével.

Mikor beléptem, egyből megláttam az ablakfülkében ülő férfit. Vörös haja, s az arca egy kicsit borostás volt. Nagyon rég láttam már igazi vörös hajú embert. Festettet szinte nap, mint nap. De igazi vöröset? Mióta visszajöttem Japánba, azóta egyet se. Ezért is lepődtem meg egy kicsit. A másik meglepő dolog az volt, hogy alig lehetett idősebb nálam egy két évvel. Talán nem is idősebb. Velem egykorúnak tűnt. Épp egy gitárt pengetett és énekelt is hozzá valami dalféleséget. (http://www.youtube.com/watch?v=jhHyZFiE5fQ) Lehajtott fejjel halkan dúdolgatta a szöveget, nem hallott meg minket.

Mizuki megállt előttem. Ahogy mellé léptem s ránéztem egyfajta csodálatot láttam a szemében, ahogy figyelte 

a srácot. Ekkor esett le, hogy ő biztos valami híres külföldi énekes, akiről én még nem hallottam. Ebben a pillanatban rontott be a hálóból a nappalira nyíló ajtón egy másik férfi, aki ahogy elnéztem a 30-as évei közepén járhatott.

- Ed, fejezd be. Mindjárt itt lehet…. – Angolul beszélt. Nem az amerikai angolul, hanem brit angolul. Felüdülés volt a fülemnek újrahallani ezt az imádott nyelvet. Nagyon szép kiejtése volt.

Nem fejezte be a mondatot, mert meglátott minket. Az Ednek nevezett srác is felnézett és ő is meglepődve konstatálta a jelenlétünket. Lerakta maga mellé a gitárt, és lazán felállt. – És már itt is vannak – Nézett rá szemrehányóan a férfi.  Ed nem szólalt meg, csak végig nézett, előbb Mizuki-n utána pedig rajtam.

- Elnézést, hogy csak így betörtünk, nem akartunk semmit sem megzavarni. – Szabadkozott Mizuki. Bezzeg az ő angolja, már kicsit se volt kellemes hallgatni. Borzasztó volt a kiejtése, nem hiába vérbeli japán. Ebben az országban nagyon kevés olyan embert ismertem eddig, akinek szépnek lehetett nevezni az angolját. Egy kezemen meg tudtam számolni hányat. De arra azért nem számítottam, hogy Mizukinak is ennyire rossz a kiejtése. Igaz, eddig még sose hallottam angolul beszélni, de feltételeztem, hogy ő szépen tud beszélni, mivel a főnököm.

Teljesen le voltam döbbenve. Néztem, ahogy Mizuki lehajtott fejjel próbált mentegetőzni, de meg nem tudtam volna szólalni. Ebből a döbbent állapotból, egy hangos kacaj térített magamhoz. Mikor oda fordultam, azt láttam, hogy az előbb még gitározó srác, a hasát fogva görnyedezik úgy nevet. Hiába próbáltam rájönni, a nevetés okára, nem jártam sikerrel. Ahogy körbefordultam s megláttam a többiek arcát tudatosult bennem, hogy ők se értik mi olyan vicces. Mizuki enyhén lesápadt a fiú nevetése hallatán, a közben mellénk sétáló férfi arcára pedig rosszallás ült ki. 

- Ed, az isten szerelmére, embereld meg magad. – Szólt rá végül.

- Sajnálom… Igazán sajnálom… Tényleg nem akartam… Sajnálom… - Csak ennyit tudott kinyögni, ezek után pedig beszaladt a hálóba, hogy ott már zárt ajtó mögött folytathassa a kacarászást, amit sajnos mi még mindig ugyanolyan tisztán hallottunk.

- Ha megbocsátanak… - Azzal ott hagyott minket a másik férfi is.

Ketten maradtunk a szobában. A hálóból némi sutyorgás kihallatszott, de csak annyi, hogy hallani lehessen beszélgetés foszlányokat, viszont azt már ne, hogy miről szól az a bizonyos diskura.

…

A repülőtértől a hotel, ahol a következő egy évemet fogom tölteni alig félórányira volt. Meglepően közel. Alig volt időm kibámulni a taxi ablakán, amivel a hotelhez mentünk, már ott is voltunk. Igen taxival mentünk. Nagyon rég óta most először nem volt szükség semmi féle külön kocsira és testőrökre. Mivel az ide utam időpontját teljes titokban tartottuk. Egyedül én, Stuart és az ő titkár nője tudta, meg persze itt pár fejes. De ennyi. Még a saját anyámnak se mondhattam el, hogy elkerüljük a szokásos rajongós herce-hurcát.  Akkor felettébb idegesítőnek találtam, most már viszont örülök neki. Nagyon kellemes volt úgy leszállni a gépről, mint egy átlagember, s ez a kis kocsikázás még kellemesebbé tette.

Néztem a mellettünk elsuhanó utcákat, s a sétáló embereket. Azt hittem, ez egy teljesen más világ lesz. Pedig nem volt más, így elnézve akár London egyik Kínai negyede is lehetett volna, azzal a különbséggel, hogy itt japánok éltek. Furcsa volt nézni őket. Annyira nyugodt volt az egész mintha semmi se történt volna itt egy évvel ezelőtt. S ahogy így néztem őket, egy fajta tisztelet ébredt bennem irántuk.  Ők tényleg egy túlélő nép. Nem tudom, hogy mit segít majd nekik az én jelenlétem. De remélem, valami hasznát majd csak tudják venni.

A bejelentkezés nagyon gyorsan ment. Látszott, hogy minden előre meg volt már beszélve, feltűnésmentesen akartunk eljutni a hotelig, hogy a szerdai sajtótájékoztatóig ne derüljön ki, hogy megérkeztem már. Ezért a következő 3 napra teljes szobafogságot kaptam. Emiatt már nagyon vártam a szerdát, mivel nem igazán szeretek egyhelyben ülni és semmit se csinálni. Stuart megígérte, hogy lesz elég legóm, ahhoz hogy ellegyek szerdáig, de ami neki elég 3 napra, nálam az általában egy éjszakáig tart ki, maximum.  

A liftig néma csendben sétálunk el. Mind kettőnket lefárasztót a repülő út.

- Még nem szóltam, de igényeltem neked a szálloda SZPTK-s szolgáltatását – szólalt meg végül Stuart, már a liftben.

- SZPTK…. Hm… Ez nem valamilyen politikai párt? – néztem rá viccelődve. De úgy tűnt, hogy tényleg elégé fáradt lehetett, mert nem igazán volt vevő a vicceimre.

- Nem, nem az – mondta a szemét dörzsölve. -  A Személyi Program Tervező és Kísérő rövidítése.

- Szóval kapok egy bébiszittert – néztem rá durcásnak szánt arccal.

- Ed, most nincs kedvem poénkodni. Igen kapsz egy bébiszittert, aki majd akkor is itt lesz veled, amikor én visszarepülök Angliába. Már mindent megbeszéltem az igazgatóval – hirtelen megállt a lift a negyediken. Kiszálltunk és elindultunk a 15-ös szoba felé. Itt fogok lakni, az elkövetkezendő egy évben.

Míg be nem értünk több szó nem esett a dologról, akkor is csak annyi, hogy a kísérőm és a főnöke olyan félórán belül fog minket meglátogatni, addig próbáljam rendbe szedni magam, és ébredjek fel valamennyire. Mintha az olyan könnyű lenne. Megittam egy bögre kávét, s átvettem a pólómat, mást nem nagyon tudtam volna csinálni, ezért elővettem a gitáromat, majd csak úgy elkezdtem játszani.

 A kedvenc dalaimat dudorásztam, s közben pengettem a gitárt. Teljesen elmerültem a zenében. S csak Stuart hangjára tértem magamhoz:

- Ed, fejezd be. Mindjárt itt lehet…. – Meglepődve néztem fel, hogy mégis mi miatt hagyta félbe a mondatot, s akkor megláttam, hogy már nem csak ketten vagyunk a szobában. Leraktam magam mellé a gitáromat, s megpróbáltam a lehető legóvatosabban felállni, mivel az összes tagom teljesen el volt gémberedve. – És már itt is vannak – Stuart a szokásosnál is szemrehányóbban nézett rám, ezért jobbnak láttam, ha inkább meg se szólalok. Inkább jobban szemügyre vettem az érkezőket.

Két nő volt. A jobb oldalon állónak hosszú fekete haja volt, szürke kosztümöt viselt a mellrészénél egy katicabogár alakú brossal. Az arca szigorúnak tűnt, mégis egyfajta odaadást láttam rajta ahogy engem figyelt. Stuart-nál egy-két évvel lehetett fiatalabb. A mellette álló lány velem lehetett egyidős. Rajta egy fekete nadrág és egy sima fehér blúz volt csak, viszont ez így sokkal elegánsabbnak hatott, mint a mellette álló nőn lévő kosztüm. Egy jó 10 centivel volt alacsonyabb nálam. Vékonyabb volt, mint a mellette álló nő, viszont nem olyan deszka vékony, hanem az a finoman karcsú. Rövid barna festett haja volt. Az arca szívalakú volt, s finom nemes vonásai voltak. Igazán kedvesnek tűnt, így első látásra. Nagyon reméltem, hogy ő lesz az én kísérőm, mert az arcáról egyedül csak zavart tudtam leolvasni, ami máris jó pont volt a számára, mivel úgy tűnt eddig még soha életében nem találkozott a fotómmal, ellentétben a mellette álló nővel.

- Elnézést, hogy csak így betörtünk, nem akartunk semmit sem megzavarni – szólalt meg végül az említett nő. Az angolja első hallásra ledöbbentett, de miután újra elkezdett szabadkozni, már elmúlt a döbbenet, s egyfajta érzés akart kitörni belőlem, amit tudtam, hogy jobb ha csírájában fojtom el, vagy különben Stuart leszedi a fejemet. Mégiscsak győzőtt az a bizonyos érzés. S olyan hangosan kezdtem el nevetni, hogy az még engem is meglepett. Bár ez a meglepettség biztos nem látszott rajtam, mert a hasamat fogtam s úgy próbáltam abba hagyni, de egyszerűen nem ment.

- Ed, az isten szerelmére, embereld meg magad. – Szólt rám Stuart.

- Sajnálom… Igazán sajnálom… Tényleg nem akartam… Sajnálom… - Csak ennyit tudtam kinyögni, s mivel tudtam, hogy még egy ideig biztos nem fogom tudni abbahagyni, ezért inkább bemenekültem a hálóba abban a reményben, hogy ott talán egy kicsit le tudok majd nyugodni. Stuart, csak pár pillanat múlva jött utánam. Paradicsom vörös volt a feje.

- Edward Christopher Sheeran. Csak annyit kértem, hogy szedd össze magad. – A düh első rohama után, csak az elkeseredettség hallatszott a hangjából. – Csak annyit. Erre te mit csinálsz, beleröhögsz a kísérőd képébe. Istenem. A te hibád lesz, ha az elkövetkezendő egy évedet pokollá fogja tenni, mert ezek után én biztos azt tenném.

- Sajnálom, tényleg. Próbáltam nem nevetni, komolyan – néztem rá, nagy szemekkel. – De azután a kiejtés után egyszerűen nem tudtam megállni. Istenem nagyon rég nem nevettem ilyen jót. – Sóhajtottam fel végül.

- Remek. Ha kiszórakoztad magad. Esetleg kimehetnénk, és köszönthetnénk a kísérődet, s a főnökét. – Indult el puffogva az ajtó felé.

- Várj. – szóltam utána, mire az ajtó előtt megállt. – Szerinted a szürke kosztümös lesz a kísérőm? – néztem rá aggódva.

- Hát én lemerném fogadni – mondta kis gondolkodás után.

- De hát miből? Beszéltél már vele? Vagy honnan tudod?

- Nem beszéltem még vele, csak sejtem. Több okból kifolyólag mondom azt, hogy ő. Először is ő van jobban kiöltözve, a másik nő is elegáns csak nem annyira, mint ő. S te hogy öltöznél fel, ha tudnád, hogy ma fogsz találkozni az új ügyfeleddel? Én olyankor mindig elégé kicsípem magam. – El kellett ismernem, igaza volt. Amikor legelőször találkoztunk, elégé puccba volt vágva. – Ráadásul ő köszöntött minket. Szerintem ő az.

- Ha tényleg ő akkor elégé vicces egy évem lesz – mondtam lemondóan. Stuart csak rosszallóan megrázta a fejét s intett, hogy menjünk vissza.

…

Mikor kiléptek a szobából, látszott, hogy megvitatták a dolgot. A zenész srác, most már nyugodt rendezett arckifejezéssel, lépett ki az ajtón. Stuartal együtt odasétáltak hozzánk.

- Elnézést a kellemetlenségért. Hadd mutatkozzak be – fordult Mizuki felé – Stuart Camp vagyok. Ő pedig itt Edward Sheeran – mutatott a mellette álló srácra. – Örülök a találkozásnak nyújt kezet Mizukinak.

- Engem Yoko Mizukinak hívnak. Ő pedig itt mellettem Kim Li Sa. Ő lesz Ed kísérője. – Mutatott rám. Mire én az illemnek megfelelően meghajoltam. Ezzel egy kis zavart keltve a társaságban, Ed és Stuart nem tudta mire vélni, így ők is félszegen meghajoltak, Mizuki pedig azért jött zavarba, mert ő meg nem számított az effajta köszönésemre. Miután rendeződtek a sorok, Stuart szólalt meg végül.

- Kérem, üljünk le és beszéljük meg a fontosabb dolgokat – invitált minket a kanapé felé.

Ez a bizonyos beszélgetés másfél órán keresztül tartott, s ez alatt a másfélóra alatt én egyszer se szólaltam meg. Leginkább Stuart és Mizuki beszélték meg a sajtótájékoztatóval kapcsolatos dolgokat. Néhány dologhoz Ed is hozzá szólt. De én végig csendben ültem. A beszélgetésnek egy mobil csengése vetett véget. Mindenki meglepődve fordult körbe. S miután a legtöbb szem az én táskámon állapodott meg, idegesen vettem tudomásul, hogy valóban az én telefonom csörgött. Az, amelyik reggel még le volt merülve.

- Elnézést kérek – szólaltam meg, miközben a telefonomat bányásztam ki a táskámból. – Azt hittem le van merülve – ahogy elővettem s rápillantottam a kijelzőre, már tudtam, hogy baj van. Mert Joo Mi iskolájából kerestek. S ha onnan hívtak, akkor mindig baj volt. – Tényleg nagyon sajnálom, de ezt fel kell vennem. – Fordultam a még mindig engem bámuló személyek felé. Mizuki-n látszott, hogy mindjárt felfog robbani. Stuart-t arcán egyfajta közömbösséget véltem felfedezni, ahogy engem nézett, csak bólintott egyet a fejével, hogy nyugodtan. Ed ajkán meg pedig hamiskás félmosoly csücsült.

Felálltam s próbáltam minél messzebb sétálni, hogy Mizuki a lehető legkevesebbet hallja meg a beszélgetésből.

- Kim Li Sa beszél - szóltam végül a bele telefonomba.

…

A telefoncsörgésre, mint áldásra tekintettem. Már lassan másfél órája ültünk itt, s lényegében a semmiről beszélgettünk. Stuartnak egyértelműen bejött Mizuki, s lemertem fogadni, hogy csak ezért beszéltük ki ennyire lényegesen a sajtótájékoztatót. Már csak azon nem csodálkoztam, hogy az nem jött eddig még szóba, hogy milyen színű alsógatyát fogok viselni, mert ezen kívül már szinte minden meg volt. Egyszer kétszer próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, de nem sok sikerrel. A velem szemben ülő Lisa ezt meg sem próbálta. Csak szórakozottan ült ott. S ahogy elnéztem, teljesen máshol járt. Mióta megjöttek, még egyszer se hallottam megszólalni. Már azon gondolkodtam, hogy biztos ügyefogyott, amikor megszólalt az az áldott telefon.

Megtapogattam a farmeromat, hogy vajon én csörgök-e, de megkellett állapítanom, hogy nem az enyém. S ahogy körbe fordultam, arra is rájöttem, hogy nem is Stuart-é vagy Mizuki-é. Végül Lisa-n állapodott meg a tekintetem, ahogy döbbenten nézett ránk, aztán a táskájára.

- Elnézést kérek – Szólalt meg végül, miközben a táskájában turkált. Meglepő volt, hogy neki nem volt olyan furcsa kiejtése. Sőt, kifejezetten szép volt, ahogy angolul beszélt. - Azt hittem le van merülve. – Mondta még mindig szabadkozóan, de miután rápillant a kijelzőre átsuhan az arcán valami baljóslatú. Mintha valami rossz hírt kapott volna. - Tényleg nagyon sajnálom, de ezt fel kell vennem – mondta komoran és egyben idegesen. Nem tudtam mire vélni, ezt a helyzetet, ezért csak egyfajta ideges mosoly ült ki az arcomra. Stuart bólintott neki, hogy nyugodtan. Mire ő felállt, s arrébb sétált. Miután felvette, egy számomra idegen nyelven kezdett el beszélni valakivel. Mizuki a hangok hallatán megfeszült, s az eddigi egyenes üléséből egy fajta karót nyelt állapotba merevedett. S az arcára fagyott a mosolya. Én csak kényelmesen hátra dőltem, s vártam, hogy ebből mi fog kisülni. Pár pillanat múlva lerakja a telefont és visszasétált hozzánk.

- Elnézést kérek, de sajnos egy nagyon fontos dolog közbe jött. Most el kell mennem. -  Sütötte le a szemét. A főnökén látszott, hogy ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Ezért hát gondoltam, mentsük, ami menthető. Végülis jó viszonyt kellett kialakítanom vele, ha már egy évig engem fog kísérgetni.

- Semmi gond. – Álltam fel végül a kanapéról. – A lényeget már úgyis megbeszéltük, nem igaz Stuart?

- De, de. – Állt fel ő is. Mire aztán Mizuki is felállt a karosszékéből.

- Akkor én délután olyan félnégy felé még egyszer visszanézek. S akkor egyeztethetjük a következő pár nap 

program menetét. – Nézett rám Lisa, mire én csak bólintottam egyet. Bármilyen röhejes is itt ültünk másfélórán keresztül, s a lényegről pont nem beszéltünk, hogy mégis én mit fogok ebben a három napban csinálni, miután este hazarepült Stuart-t.

Végül felkapta a táskáját meghajolt és már rohant is ki a szobából. Mizuki is meghajolt, és ott hagyott minket magunkra.

- Hát ez remekül ment. – Szólalt megvégül Stuart.

- Neked biztosan. –Néztem rá kaján vigyorral.

 to be continued...

pippa